Púdertől sápadtan, titokzatos, szupererős vámpírként a távolba révedni,
és tini szíveket összetörni nem nagy mutatvány. A How to Beből,
Oliver Irving első nagyjátékfilmjéből most az is kiderül, hogy mennyit ér
Robert Pattinson,amikor zsíros a haja, konstans sírásra görbül a szája,
és egy nyomorult kocsmai
verekedéshez is túl béna.
Arthur (Robert Pattinson) egy minden téren fájdalmasan középszerű londoni fiú,
akinek legfőbb napi elfoglaltsága, hogy váltakozó helyszíneken szenved, és sötét gondolatait
végtelenül lehangoló, hamis dalaiban zúdítja pár főből álló mazochista közönségére.
Art bizony csúnyán elakadt a felnőtté válásban, és valahol félúton, passzív-depresszíven
leledzik bolyhos gallérú kockás flanel kabátjában. Mivel ez a félszeg, céltalan
mélabú maximum egy szerelem legelején lehet
vonzó (vagy esetleg egy már sikeres neurotikus férfi oldalán elviselhető) hősünket bájos
, és türelmes barátnője is elhagyja. Arthur lelkiállapotán nem sokat javít, hogy
kénytelen visszacuccolni érzelmi sivárságban tengődő karrierista anyja (Rebecca Pidgeon),
és kommunikációra képtelen ("Fiam, a létezésed egy oximoron."), papucsférj apja
(Michael Irving) mellé. Végső kétségbeesésében egy híres kanadai pszichiátert
importál, aki kis kofferjével beveszi magát az emeleti vendégszobába, és a
kellőképpen abnormális család életébe. Ettől kezdve Art neurotikus kínlódása egy
sor abszurd jelenettel gazdagodik, elég csak belegondolni miféle helyzeteket generálna
, ha Csernus Imre a spájzunkból adna személyre szóló életvezetési tanácsokat.
A How to Be-t egyrészt a soha le nem hervadó, protézis-mosolyú pszicho-guru (Powell Jones)
vicces felbukkanásai (az iskolai vécétől a szülők hálószobájáig), használhatatlan,
és értelmezhetetlen
megállapításai ("A statisztikák szerint a legtöbb traumatikus
élményt a házak alsó szintjén éljük át.") teszik egy átlagos köldöknézegetős
filmnél érdekesebbé, másrészt a főszereplő helyzetének és személyiségének
sokszínű és őszinte árnyalása. A jelenetek tulajdonképpen válogatott
megaláztatások, amelyeken a kamera Arthurral együtt hurcolja keresztül a nézőt,
mindig épp annyi ideig, hogy az már nekünk is fájjon. Art totálisan kívül áll a saját életén,
és ez többször vizuálisan is megjelenik, mert hiába van ott majdnem minden képen,
folyton kitakarják, eltüntetik, vagy háttérbe szorítják. Talán színpadi jelenléte a legkínosabb,
ami egy iskolai évzárón búcsúbeszédet tartó igazgatóéval vetekszik. Szépen ellenpontozza
ezt a film utolsó jelenete, ahol a színpadra lépés előtt, mint egy igazi koncertfilmben
száll a por areflektorfényben, a publikum várakozó zaja tölti be a levegőt, majd Art kilép
a megszokott kiskocsmakoszos dobogójára.Robert Pattinson tökéletes az egész testében
görcsölő, lúzer kívülálló szerepében,
és meglepően jól illeszkedik a kazettás magnós, pörgethető földgömbös, depressziós
környezetbe. Arttal ellentétben ő nagyon is a helyén van, tud énekelni, szimpatikus,
vicces, és úgy normális, hogy közben nem unalmas. Újabban pedig csendes belenyugvással,
és kicsit hitetlenkedve veszi tudomásul, hogy menő.